Az élmény

Miközben hétköznapi gondolkodásunk alapját a felvilágosodás eszmerendszerének megjelenése óta (XVI.-XVII. sz.) a világ jelenségeinek “objektív megfigyelésének”, az ésszerűségnek, a racionalitásnak az elsődlegessége illetve kizárólagossága képezi, mindannyian fel tudunk sorolni olyan helyzeteket, amelyekben egy kívülálló egész másként láthatta a történéseket, mint mi, akik átéltük. S bár minden bizonnyal pontosan leírható a kémia és az ösztönök nyelvén pl. a szerelem fogalma, mégsem adnánk semmiért a pillantást vagy az érintést, amit kedvesünktől kapunk. Még a legnagyszerűbb magyarázatokért sem. A felvilágosodás óta a tudomány elsősorban a természettudomány eszköztárával vizsgálható dolgokat és az azokról való diskurzust tekintette tudományának tárgykörébe tartozónak, s minden mást nem létezőnek, más megközelítéseket azáltudományosság, a sarlatánság tárgykörébe tartozónak vélt. 

Így a létezés nagy része, a szubjektív élményeink világa hosszú időre kikerült a tudósok vizsgálódási köréből.Freud világa, a humanisztikus lélektan megjelenése, a transzperszonális pszichológia, majd az integrál pszichológia kutatásai azonban újra fókuszba emelték az egyén szubjektív élményvilágát, újra tudományossá téve az ezzel való foglalatosságot.

A családállítás során zajló élmények leírása – épp azért, mert a hétköznapi gondolkodásunk erősen racionalizált, érzelemmentesített,- nagyon nehéz. Személyes átélés híján sokan hitetlenkedve hallgatják mások elbeszéléseit. Ha azonban egy pillanatra megengedjük magunknak a beleérzés, az átélés lehetőségét, könnyedén elfogadhatjuk ezen élmények megtapasztalhatóságát.

A két fő élménycsoport, ami köré a családállítás épül:

I.: A szeretet rendje

II.: A fenomenológiai pozíció és ebben az állapotban beinduló mozgás

I. A SZERETET RENDJE

 Bert Hellinger számára hosszas vizsgálódás után tűnt fel, hogy a család működésében egy rejtett, mélyebb erő is megfigyelhető. Egy erő, melynek létére a családtagok nem tudatosak, de amelynek milyensége alapvetően meghatározza a családtagok sorsát, döntéseit. A család tagjai mintha egy közös családlélekből építkeznének, s ha bármi megbillenti a családlélek egyensúlyát egy adott korban, a későbbi generációkban mindig lesz valaki, aki akár az élete árán is a családlélek egyensúlyának helyreállítására törekszik. A családlélek, mint bármely más erőtér nem bontható részekre, de hatását a vizsgálódások kezdete előtt is észlelni lehetett. Épp úgy, mint ahogy a tárgyak a gravitáció tudományos leírása előtt is lefelé estek, esetleg akkor más magyarázattal illették a jelenséget.

MI OKOZHATJA A CSALÁDLÉLEK EGYENSÚLYÁNAK MEGBILLENÉSÉT?

– Ha kirekesztenek valakit, aki a családhoz tartozik.

Fontos mindenkit elismerni, sorsával együtt, aki a család vérszerinti tagja, bármit is tett. Tisztelet illeti mindazon előző partnereket, akiknek lemondása révén létrejöhetett a család jelenlegi formája. Idetartozó és megemlékezésre tart igényt minden olyan személy, akinek – anyagi vagy élet – áldozata révén valamely ősünk előnyre tett szert. A családlélek magába tartozónak él meg minden olyan személyt, aki valamely családtagunkkal tettes- áldozat kapcsolatot létesített.

– Ha a hely törvényét nem tartják tiszteletben.

Minden rendszerben az a nagy – kortól függetlenül-, aki előbb érkezett oda. A nagy lehetősége, hogy adjon, amit tud, vagy amit gondol. A később érkezett lehetősége az elfogadás: elfogadni, amit kapott és kezdeni vele valami jót a saját szándékai szerint. Ha a kicsi követelőzik vagy elutasítja, amit kapott ő és az utána következők is energia hiányban szenvednek egész addig, míg újra helyre nem áll a rend. Ezt a törvényt sérti az is, ha a gyermek meg akarja menteni a szüleit, vagy valamilyen tettüket – a mélyben valójában bírálva- jóvá akarja tenni.

– Ha az egyenrangú felek között az adok – kapok egyensúlya tartósan megbillen

Egyenrangú felek – pl. házastársak, barátok- között nagyon fontos, hogy mindig a kevesebbet adni tudó határozza meg a kapcsolat energia forgalmát. Ha a másik fél ettől eltekint, és sokkal többet ad, megterheli, adósságspirálba kergeti a másik felet, így annak egy idő után nem lesz lehetősége maradni, hanem becsapja maga mögött az ajtót.

II.: A FENOMENOLÓGIAI POZÍCIÓ, ÉS  AZ ITT ÉSZLELHETŐ MOZGÁS

A transzperszonális pszichológia más, évezredek óta alkalmazott ősi eljárások esetében is ismertnek találta a Hellinger által véletlenszerűen megtalált jelenséget, hogy egy adott térben, összpontosított figyelem mellett az emberi test érzetei, élményei olyan információkat is közvetíthetnek, amelyek a tudatos elme számára nem hozzáférhetőek. Ha az állítás során beállunk egy ős képviseletébe, testünk érzetein keresztül (és itt nagyon primer érzetekre gondolunk: nyom, szúr, feszít, hideg, meleg, valami húz lefelé, valami nyomja a vállam, egy adott pontra kell néznem) feltérképeződnek azok a rejtett kötések, amelyek az itt – és – most élő életére, döntéseire hatással vannak. Nem mindig érthető és nem mindig pontosan meghatározható, melyik ősünk sorsába, mintáiba vonódtunk be, de az alakzat, a megkövült minta tetten érhető. Hellinger szerint az ősöknek joguk van a saját titkaikhoz, tehát nem is sürgeti a pontosabb beazonosítást. Mint ahogy azt is megfogalmazza, hogy “az élet nem megértődni, hanem áramolni akar”. Az állítás célja tehát nem a racionális összefüggések keresése – bár jól esik néha, ha a megértéseink is gyarapodnak-; még csak nem is az érzelmek átélése – bár ez gyakran megjelenik-; és határozottan nem cél a kutakodás a múlt történései között – bár amit lehet, sokszor nagyon pontosan feltérképezhetünk-; hanem az életből lefűződött, mozdulatlanná vált mintázatban a mozgás újraindulása, és a bennük tárolt többletpotenciál elpárologtatása. Ha ez megtörténik, már az állítás végére nagyobb békesség jelenik meg minden résztvevőnél, az állító számára pedig átható, az élet minden területét érintő változások indulnak be.

Tovább a blogra »